Nagy Anikó - Senkim már

itt vagyok egymagam megint,
senkim sincs már, hová is mennék?
nem vártam pénzt , uram, nem én!
Csakis azért jöttem mert ő kért!...
S ha itt talál az éj...
őt álmodom megint... mellém...

Sokszor van így,
ha jön az éj,
egymagam kóborlok az utcán...
Rá gondolok,
és olyankor, azt képzelem:
mellettem ő áll...
A város ágyba bújt...
s a bűvös kép itt benn felgyúl...

Senkim már:
ő sincs csupán az álom!
Elkísér:
én, érzem őt és látom!
Megérint:
Én érzem könnyű karját!
A lélegzete melegét,
s hallom a hangját!

Pára kéll
s mint színezüst, úgy csillog,
az utcakő,
ha esőt küld az égbolt...
Fönn a lombközt,
hány csillag fénye fészkel...!
S én mindenben csak őt látom,
csak őt idézi minden

Tudnom kell,
hogy mind ez képzelgés,
és ki magát csalja így,
bolond az mind!
Rám se néz,
és mégis szeretem én!
Örökké!
Míg csak élnem kell!

Csak ő kell!
De lásd az éj ha elszállt,
ő sincs már,
csak szótlan, szürke utcák...
Ha ő nincs,
köröttem minden csúfság:
a szélcsupálta lombok is is
csak panaszukat zúgják...!

Ő, csak ő!
ha értené, ha látná!...
Élni így csak öncsalás, csak ábránd!...
Előttem az élet rejti titkát...
A világ csupa boldogság...
de énrám nem az várt...!

Csak ő kell!...
csak ő kell!...
Ő minden!...
Ha nincs is senkim már!...