Én, József Attila musical - Thomass Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy: Ne menj el, mesélj
így nem szökik rá hirtelen az éj
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt az estén
Párnás szavadon át nem üt a zaj
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig
most temettük el szegény Kosztolányit

S emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol
meddig lesz hely, hol fölolbvashatol?

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és a nők a nők - szabadok, kedvesek
s mind ember, mert az egyre kevesebb

Foglalj helyet
kezdd el a mesét szépen
mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait