Radnai György - Bajazzók - Prológ

Szabad? . . . Szabad? . . . Nagyérdemű
közönség!
Bocsánatot, hogy csak magam jövék ki,
Én a prológ vagyok!

A hajdani maskarákat hozván e színre
a szerző,
Élesztni vágyik némiképp a múlt szokásit
S ez okból küldött elétek.
De most nem azt üzeni ám:
A könny, amelyet ont szemünk, hazugság;
Minden gyötrelmünk, mindenféle jajunk
Ne bántsa szívetek!
Nem! Nem! Ma szerzőnk nem így tesz!
A való életből óhajt tárni elétek,
Mert néki elve, hogy mint más, a művész is ember
S kell, hogy az emberi szíveknek írjon!
A való az, mi lelkesít!

Ha olykor elmerengett,
A lelke mélyiből egy dallam csengett
Megírta, valódi könnyekben ázva, égő
lázban,
Hogy szíve dobban s vére forr!
Akkor, láttok szeretni,
Mint künn az élet piacán szeretnek,
S látjátok a gyűlölet indulatját,
Hallotok majd bús panaszt s vad dühnek
ordítását,
Keserű gúnykacajt!

És akkor, ti nézők,
Ne gondoljatok szegény bohóc tarka mezére,
Ó, gondoljatok lelkére inkább!
Emberi lélek az, éppúgy, mint a tiétek,
És amelyet ti valamennyien
Mi is ugyanazt az étert szívjuk

Ez a műben az eszme . . .
Halljátok íme, érvényre mint jut!
Rajta,
Kezdődjék a játék!