Éva Presszó - Kóbor kutya

Ahogy a füst.
Ahogy a szesz.
Ahogy az éjszaka lüktet,
ahogy a dzsessz.

Rám hull a csend.
Cigiparázs.
A hamutálban parázslik,
izzik a láz.

Az emberek
mind alszanak.
Fejemben kóbor kutya sír:
a gondolat.

A gondolat
sír egyedül.
Festi a képet: középen
egy ember ül.

Ül egyedül.
Csöndbe harap
fejemben kóbor kutyaként
a gondolat.

Miért csak egyedül vagyok ilyen?
Ilyenkor már kikapcsolva pihen,
visszaválthatós üvegben horkol
az egész szomszédság és nem gondol
arra, hogy egyedül vagyok ilyen,
aki a kóbor kutyámat sírni viszem.

Ahogy a füst.
Ahogy a szesz.
Mindegyik éjszaka lüktet,
ahogy a dzsessz.

Lopakodó,
hajnali fény.
Festi a képet: középen
cigivel én.

Lopakodik,
szökik az éj.
A hamutálban parázslik
a szenvedély.

Lüktet a csend,
izzik a szem,
mikor a kóbor kutyámat
sírni viszem.

Kész van a kép.
Hallgat a dzsessz.
Mindegyik éjszaka úgy szökik,
ahogyan ez.

Miért csak egyedül vagyok ilyen?
Ilyenkor már kikapcsolva pihen,
visszaválthatós üvegben horkol
az egész szomszédság és nem gondol
arra, hogy egyedül vagyok ilyen,
aki a kóbor kutyámat sírni viszem.

Nem gondol, nem gondol, nem gondol,
csak horkol...

Miért csak egyedül vagyok ilyen,
aki a kóbor kutyámat sírni viszem?