Szabó Gyula - Furcsák ma szemedben a fények

Szép volt a féktelen vágyakozás
Szép volt a végtelen nyár
Túl gyönyörű volt az álmodozás
Tán épp ezért lett vége már

Bár erről nem beszéltem nyíltan
Benned oly végtelenül bíztam
És most, hogy utoljára jöttél föl
Kimondhatatlan fáj!

Furcsák ma szemedben a fények
Oly hűvösek, idegenek
Már nem mosolyogsz rám, ha nézlek
Úgy ülünk itt, mint vesztesek

Csak sírsz, ahogy a karjaimba zárlak
Az arcodat elfordítod
A két fehér kezed, mint két halott virág
S a csókjaimat elutasítod

Hogy mért van ez így, én nem kérdezem
Hisz bármit is mondjon a szó
Elárul a könny a két szemeden
elhagyott minket a jó!

Még szólítlak a régi meghitt hangon
Megnyújtanám a perceket
Mint kezek nyúlnak ki a vonatokból
Hogy visszatartsák, amit nem lehet

Hogy mért lett ez így, én nem kérdezem
Hisz bármit is mondjon a szó
Elárul a könny a két szemeden
elhagyott minket a jó!

Még szólítlak a régi meghitt hangon
Hogy még egyszer öleljelek
Mint kezek nyúlnak ki a vonatokból
Hogy visszatartsák, amit nem lehet

Mint vágyó kezek vonatablakokból
Hogy még egy fájó búcsút intsenek!