Dalriada - Búsirató

Fellegbe öltözött napom, kihunyóban van csillagom,
kelljen tetőled elválnom, kedvemre termett virágom
ha kedvemre is termettél, mégis bánatot szereztél,
mégis bánatot neveltél, mikor engem elfeledtél.

Verd meg, Isten azt a szívet, aki kettőt, hármat szeret
egyet ölel, egyet nevet, ahányat lát, annyit szeret,
Mer’ én csak egyet szeretek, mégis de sokat szenvedek,
senki társa, senki átka többet szívemből nem leszek!

Olyan árva nincsen, mint én, az ég alatt, s a föld színén
magam vagyok, árva vagyok, hordozom a búbánatot,
magam járom a világot, mer’ énnálam szebbre vágyott,
szebbre vágyott, de nem kapott, még olyat se, mint én vagyok.

Azt gondoltam, amíg élek, soha bánatot nem élek,
véled abban csalatkoztam, bánatos napokra jutottam,
de már annak vége lészen, volt is benne elég részem,
de már annak vége vagyon szél vigye a búbánatom!

Én megmondtam, hogy engemet ne szeress,
mer’ énnékem csak a két karom szeret,
szeress olyat, kinek lova, szekere,
hogy megöljön a búbánat mellette!

Házunk előtt mennek el a huszárok,
édesanyám, én is közébük állok,
én leszek az első századvezető,
nem a világ az a három esztendő.

Nincsen kedvem, mer’ elvitte a fecske,
kerek erdő közepébe letette
Fecskemadár, hozd vissza a kedvemet,
kedvem után a régi szeretőmet!

Felragyog majd az én napom, fennen ragyog szép csillagom,
hogy kellett tőled elválnom, szebbet, s jobbat is találnom,
szerettelek téged nagyon, de már annak vége vagyon,
vajon mért van annak vége: te sem vagy a világ szépe!

Én megmondtam, hogy engemet ne szeress,
mer’ énnékem csak a két karom szeret,
szeress olyat, kinek lova, szekere,
hogy megöljön a búbánat mellette!

Házunk előtt mennek el a huszárok,
édesanyám, én is közébük állok,
én leszek az első századvezető,
nem a világ az a három esztendő.