Horváth Tivadar - A pesszimista balladája

Menő kartársunk pesszimista volt
Mivel, mint mondta, ismerte a kort
Mindenre akadt egy-két rossz szava
S kedvenc sóhaja így hangzott: Hja-ja

Élt pedig ő... most valljuk be, ma él
S ha megszakadunk, akkor sem remél

Megtudta több illető pedig
Kiket ez illet, s kik őt illetik
S a csüggeteg menőnek perc alatt
A fizetése szépen felszaladt

S kérdezte tőle a főillető
Nos, menő kartárs, milyen a jövő?
Milyen, milyen, sóhajtott, semmilyen
Milyen lehet az élet idelenn

Az illetők megértették hamar
Hogy menő kartárs tőlük mit akar

Magasból persze messzibb lát a szem
Elrendelték, hogy magasabb legyen
Ezért aztán a keblére tűztek egy
Tekintélyes és csinos rendjelet

Dicsérték is egymást annyian
Menő kartárs kedve jobb biztosan
Nem lát sivárnak mindent, sőt lehet
Hogy megkedvelte az új életet

S kérdezte tőle a főillető
Nos, menő kartárs, milyen a jövő?
Milyen, milyen, sóhajtott, semmilyen
Milyen lehet az élet idebenn

Az illetők megértették hamar
Hogy menő kartárs tőlük mit akar

Messzebbről persze messzibb lát a szem
Menő kartársnak utaznia kell
Párizs, London, Moszkva, Róma tán
Segít aggasztó pesszimizmusán

Menő kartárs csak azért tette meg az utat,
Hogy a nép ne szólja meg

Hozott Moszkvából egy új frizsidert
Párizsból rúzst, Londonból szövetet

S kérdezte tőle a főillető
Nos, menő kartárs, milyen a jövő?
Milyen, milyen, sóhajtott, semmilyen
Milyen lehet az élet, semmilyen

S telt az idő, s lett sorsa egyre jobb
De menő kartárs csak sóhajtozott
Így köszöntött a végső óra rá
S midőn látták, hogy nem bírja soká

Az illetők az égi út előtt
Így kérték a haldokló menőt:

Megadtunk mindent, mondd, mi volt az ok,
Hogy nem szűnt meg zord pesszimizmusod?
Mi volt, mi volt - emelte fel szemét
Hogy érezhettem volna én reményt
Hát bízhattam, lehettem lelkesült
Egy oly világban, mely engem megbecsült