Bodza Klára - Mónár Anna (Az elcsalt feleség)

Jere velem Mónár Anna,
Én nem megyek te katona.
Jámbor uram az erdőbe,
Kicsi fiam a bőcsőbe.

Addig csalta a katona,
Amíg útnak indította,
Addig mentek mendegéltek,
Míg egy bukros fához értek.

Nyugodjunk meg, Mónár Anna,
Üljünk le az árnyékába!
Nezz egy kicsit a fejembe,
Hogy aludjam az öledbe!

A nézésnek a képébe
Mónár Anna feltekinte:
Bukros fának tetejébe
Kilenc leány felakasztva.

Kilenc leány felakasztva,
A tizedik ő lesz még ma.
Eszébe juta kisfia,
Jámbor ura, kicsi fia.

A szeméből a könny erede,
Egy csöpp könnyű lecseppene
A katona orcájára,
Megébredt a jó katona.

Mér sírsz magad Mónár Anna?
Én nem sírok, te katona.
Bukros fának hull harmatja,
Abból cseppent az orcádra.

Hogy eshetik harmat mostan,
Mikor éppen álló dél van?
Mondá neki a katona:
Hágjál fel, Anna a fára!

Én nem tudok fára hágni,
Mutasd meg aztán felhágok.
Elindult a jó katona,
Visszaesett fényes kardja.

Mónár Anna felragadta,
Ütni-vágni kezdett héjza.
Hadd meg, Anna, életemet,
Neked adom a kincsemet.

Nem kell nekem a te kincsed,
Kell nekem a piros véred.
A katonát esszevágta,
Felöltözött gúnyájába.

Visszaindult hazájába,
Hát mit lát a kapujába?
Az udvaron jámbor ura,
Hallja bent sír kicsi fia.

Hallod-e, te jámbor gazda,
Adjál szállást éccakára!
Én jó szüvvel, te katona,
De úgy sír a kicsi fiam.

Hallod-e, te jámbor gazda,
Messze van-e a korcsoma?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát kóstolóba!

Elindult a jámbor gazda,
Hát aluszik kicsi fia.
Még a kicsike is tudja,
Idegen van a házamba.

Inni kezdék a borikat,
Mondogatják panaszikat.
Azt mondja a jó katona,
Hallod-é, te jámbor gazda!

Feleséged visszajönne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Vajt életjébe felvetnéd-e?

Meg se szidnám, meg se verném,
Még életjébe fel se vetném,
De én tudom, nem jő vissza,
Többet meg se látom soha.

Felállott a jó katona,
Bémene a kamrába,
Felöltözött gúnyájába,
Hogy rátalált gazdájára.

Megölelte jámbor urát,
Ölébe vette kisfiát.
Megszeptatta, elringatta,
Karjai közt elaltatta.