Szalay László - A vén cigány

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén,
párjával csöndesen élt egy cigány.
Vén öreg ember, nótája nem kell,
senkinek sem kell a nótája már.

Szép tavasz járja, zöld a fa ága,
a galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábul, s a szíve kitárul,
s párjához így szól a rokkant cigány.

Hol van a hegedűm, párom,
tavasszal minden vidám,
Városba elmegyek máma,
én az öreg cigány.

Egyszer még hadd muzsikáljak
a szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, az ősz cigány.

És a vén ember eltipeg csendben,
hóna alatt a kopott hegedű.
Alig bír járni, lábain állni,
mégis szívében ott él a derű.

Városba érve, fáradtan tér be,
egy csillogó fényes terem ajtaján.
A vére fellobban, a szíve megdobban,
középre tipeg a rokkant cigány.

Nagyságos uraim, kérem,
nem tudom, ismernek-e még?
Könyörgöm, én sokat húztam
valaha, réges-rég.

Egyszer még hadd muzsikáljak
a szívemből, úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, az ősz cigány.

Csend lett egy percig, így szólt az egyik,
jó uraim, mulatunk ma, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót
látni szeretném, repülni tud-e?

Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért,
kint van az ember, és kész a hatás,
Jó öreg párja már halva találja,
s beszól az anyó, urak, jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már,
csendes lett a vén cigány,
Alussza erdőben álmát,
vadgalamb búg a fán.

Öreg, vén anyóka a sírját
virággal díszíti már.
Galambbal sírva dalolja,
hogy élt egyszer egy cigány,
öreg cigány, a vén cigány.