Solti Károly - A vén cigány

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén,
párjával csendesen élt egy cigány,
Vén öreg ember, nótája nem kell,
senkinek nem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága,
kis galamb vígan turbékol a fán,
Ősz feje kábul, a szíve kitárul,
párjához így szól a rokkant cigány.

Hol van a hegedűm párom,
tavasszal minden vidám,
Városba elmegyek máma,
én az öreg cigány,
Egyszer még had muzsikáljak,
szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni,
él még a vén cigány,
öreg cigány, szegény cigány.

És a vén ember eltipeg csendben,
hóna alatt a kopott hegedű,
Alig bír járni lábain állni,
mégis szívében ott él a derű.
Városba érve fáradtan tér be,
egy csillogó fényes terem ajtaján,
Vére fellobban a szíve megdobban,
középre tipeg a rokkant cigány.

Nagyságos uraim kérem,
nem tudom ismernek-e még,
Könyörgöm de sokat húztam,
valaha réges-rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak,
szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni,
él még a vén cigány,
öreg cigány, szegény cigány.

Csend lett egy percig, így szól az egyik,
jó uraim, ma mulatunk ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a kis rajkót
látni szeretném, repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért,
künn van az ember, és kész a hatás,
Jó öreg párja már halva találja,
s beszól az ajtón, urak jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már,
csöndes lett a vén cigány,
Alussza erdőben álmát,
s vadgalamb búg a fán.
Öreg vén anyóka sírját,
virággal díszíti már,
Galambok sírva dalolják,
élt egyszer egy cigány,
öreg cigány, szegény cigány.