Popovics György - Nézem, ahogy felragyog

Nézem, ahogy felragyog
a neonfény az utcán.
Elhalkul a város,
lép helyére sok száz
éjszakai csoda,
amit csak éjjel láthatunk,
kihalt játszótereket,
a járdán néma lépteket.
De néma vagyok én is,
mint a szobor, kit megformáltak,
emlékeztetőül e szédült nagyvilágnak.
S utam lassan elfogy,
végre haza érek.
A fejemben a város
képei elégnek.

Ide nem hatol be zaj,
ide nem tör be a gonosz,
egy saját kis világ
hol álmodjuk a holnapot.

S megpihenek végre,
elfárad a testem,
rabul ejt az ágy,
melyben megpihenünk ketten.
Csak nézzük egymást halkan,
szívünk egyre dobban,
s álomba szenderülsz
egy álmatlan városban.

Ugyanúgy ébredni kell.
ugyanúgy ébreszt a nap,
megszokott mozdulatok
nap mint nap,
amik kísérnek az életben,
s ez nem véletlen
saját magam rabja vagyok,
de ez tart életben.
S kilépek az ajtón,
hogy beálljak a sorba,
még egy búcsúcsók az arcra,
kérlek vigyázz magadra.
Egy folytonos körforgás,
egy ismétlődő dallam,
rég óta várom én is, hogy
egyszer meglássam.
A mindennapokban a szépet,
a felhők mögött a kéket,
hogy az ember szemében
még ott lapul az élet.
Mely a szürke hétköznapokban
bújik meg titokban,
csak keresned kell önmagadban,
minden mozdulatban.

Majd újra haza érek
s át lépek az ajtón,
mely megvédi a testem
a külvilág zajától.
S újra melléd fekszem,
kezem a válladhoz ér
elnémul a csönd,
nem szól, nem beszél.
Egy kéz, egy szó,
egy csók mi jó.
Egy mosoly az arcon,
oly nyugtató.
Csak nézzük egymást halkan,
szívünk egyre dobban,
s álomba szenderülsz
egy álmatlan városban...