Udvardy Tibor - Sokszor úgy szeretnék sírni

Bánatos szemű poéta, apró dalocskát ír,
Az arca fonnyadó sápadt, úgy látszik, titokban sír.
Amíg e sorokat rója, lelke a messzibe lát,
Csendesen dúdolja, azután könnyekkel megírt dalát:

Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért...
Szeretnék zokogva sírni, magam sem tudom kiért?
Szeretnék valakit bírni, kihez, már nincs több remény,
Valakit, aki már másé, és nem lehet az enyém.

Akihez a nótát írta, mulatós asszony, kacér.
Nem veszi észre a költőt, tiltja a nagyúri vér.
Pezsgőzik, víg udvarával, s tombol az asszony vadul,
S enyelg a cigányprímással, s addig egy új dalt tanul:

Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért...
Szeretnék zokogva sírni, magam sem tudom kiért?
Szeretnék valakit bírni, kihez, már nincs több remény,
Valakit, aki már másé, és nem lehet az enyém.

Reggelig tartott a cécó, lassan kint pirkad az ég,
Amott egy kis kerti házban, a poéta lázban ég.
Úgy mennek el a cigánnyal nyitott ablakainál,
S amíg a nótáját hallja, lelke a mennyekbe száll.

Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért...
Szeretnék zokogva sírni, magam sem tudom kiért?
Szeretnék valakit bírni, kihez, már nincs több remény,
Valakit, aki már másé, és nem lehet az enyém.