Children of Distance - Jessica (ft. Mohamed Fatima)

Kiáltok de nem hallja senki,
Úgy érzem nem kapok levegőt,
Nem akarok egyedül lenni,
Miért nincs ugyanúgy mint ezelőtt?

Nem volt más, csak egy átlagos tinilány, még hinni akart amiben nem volna szabad,
Fogva tartják a kételyek, mert a tettek nélkül csak üresek a szavak,
Megpróbál majd a szemükbe nézni, de nem akarja látni amit láthatna,
A könnyek mögött csak az ígéretek, hiába kérdezne várna a válaszra,
Nem látták felnőni, mert nem értek rá, nem kislány már, ő is felfogta
Hogyha fontos lenne, meg számítana, nem hagynák magára, de megszokta
Mégis hatalmas lett az űr benne, folyton csak keresi a választ a miértre,
Senki sem érti meg milyen az, ha tizenévesen érzi magát teljesen kiégve,
Nem tudja mi az, hogy bízni másban, nevetni sosem, csak sírni láttam,
Nem kapaszkodott már, meg nem küzdött, mert nem tudta milyen ha a szív hibátlan,
Nem maradt más, csak hogy véget vet, ennek a mérgező életnek,
Vajon ki menti meg, ha senki sem hallja a sikolyát egy elveszett léleknek?

Kiáltok de nem hallja senki,
Úgy érzem nem kapok levegőt,
Nem akarok egyedül lenni,
Miért nincs ugyanúgy mint ezelőtt?

Én láttam a szemét a gyermeknek, mint egy kalitkában a szenvedő fogoly
Akit sebezni lehet, így tovább sebeznek, megfojtják a láncok, már nem megy a mosoly,
Gyengét bántani nagy dicsőség, a félelem ott van a torkában,
Nap mint nap éli át a terrort egy kitaszított lány az osztályban
Mindenhol sötét, minden hol árnyak, oda sodródik ahova viszi az ár,
Próbálna szólni, de a szülő nem látja, amit meg mond azt nem hiszi tanár.
A zaklatás vége egy műtét lett, a napjai egyre csak szürkébbek,
A kemény mag örül, ez mennyire menő, hogy mennyire a padlóra küldték le!
Még kevesebbet tart magáról, ha nem kell magának, hogy kellhet másnak?
Majd teltek az évek, és segítség nélkül nem lesznek nyomai a változásnak
Egy idő után már csak magát utálja, mert hagyta, hogy győzzenek a félelmek,
Csak a gyötrődés ami marad utána, mert ezt hívjuk annak, ne életnek.

Kiáltok de nem hallja senki,
Úgy érzem nem kapok levegőt,
Nem akarok egyedül lenni,
Miért nincs ugyanúgy mint ezelőtt?

Ez a mese Egy lányról szol de A története nem is annyira ritka
Jessicának jó szíve van csak az apja egy lecsúszott alkoholista.
Minden nap a keserűség meg a szégyen veti meg az ágyát,
Csak gyűlnek a számlák, de annyira futja, hogy minden nap verje a lányát.
Nincsenek barátok, nincsen szerelem, nincs boldogság, de magány van,
Kétségbeesetten keresi a kiutat a mélyből, de őrlődik magában.
Csak a bánat tapossa az árnyékát, szabadulni szeretne az emlékektől,
De egyre csak messzebbre taszítja magát a vágyott szebb élettől.
Bezárkózik, hogy ne tudja senki, de lassan megfullad a zajtól,
Ordítani tudna, de belenevelték, hogy a hallgatás megóv a bajtól.
Éjszakánként az utcákat járja, csak otthon ne kelljen lennie.
Nem tudja mit kezdjen az élettel ha az élet semmit nem kezd vele.

Kiáltok de nem hallja senki,
Úgy érzem nem kapok levegőt,
Nem akarok egyedül lenni,
Miért nincs ugyanúgy mint ezelőtt?