Utam Zaja - Madarak

Madarak I - Délibáb

Rekken a hőség,
És rebben a kétség
Csak egy falkányi madár,
Ki a sivatagnak homokján jár
A levegő megremeg,
Porördögként felnevet
Honnan jöttek ők?
Nyomaikat már elfedte a szél

Az örök ítélet:
Egy hamis ígéret
A messzi délibáb
Csak a szemükben él, nem hoz feloldozást
A lábak feszülnek,
De mégsem repülnek
Hogyan is tehetnék,
Ha velük ezt már elfeledtették?

Madarak, madarak, szárnyaszegett madarak

Néhány kismadár
Testvérük húsába váj
Ha egyik társuk földre hull,
Testén a többi vakon átvonul
Van, aki élre tör,
Serleget vérrel töröl,
Ki másnak vermet ás,
Vétlen főre űz felfordulást

Néhány vén bagoly
Az igazságról szónokol,
De akinek mesélnék,
Tojáshéjjal tömték be a fülét
Sokakon nincs már toll,
Bőrük szürke, mint a por,
De magukra öltik másét,
És így törnek ki saját nyomorukból

Hamis célok, hamis vágyak,
Áldoznak a délibábnak
Hamis célok, hamis vágyak,
Mit meg soha nem találnak


Madarak II - Gépezet

Szürke felhők rejtekében,
Felső világ mélységében
Halk ricsajba bújva szállnak
Őrzői a földi nyájnak

Észlelnek és megtalálnak,
Érzékenyen kalibrálnak
Limbo-rendszer káoszában,
Gépezetük fémzajában

Néhány morzsa elég ahhoz,
Mi a fejben nagy zűrt okoz
Karmuk, csőrük éle csillan,
Messzebb ér, mint létük illan

Amíg lentről föl nem látnak,
Addig vígan koordinálnak
Penge szárnyuk erdejében
Árnyékolnak egyvégtében

Madár elme fényben ragyog,
Eltakarják hát a Napot


Madarak III - Éden

És csak sodródik a nyáj az ében égisz alatt
Néma torkon akadt a vágy, többé nem hagy el ajkakat
Nyomaik mederjében változatlan pattog a por
Sivár végzetükkel idő és sors többé nem dacol

Csodát szül az élet,
Ha vágyik rá a lélek
Egy madár az égre nézett,
Önmagánál többet érzett,
Százezer toll egységéből
Egy hajlott el, éppen akkor,
Szűkül szeme, szíve tárul
Naptöredéknek látványától

Felismervén, merre tartott,
Kényszer-álma összeomlott,
Igaz fények emlékével
Álnok képet összezúzott,
Falka-énjét kőbe zárta,
Égnek áldását kívánta,
Elindult a vakvilágba
Igazságra éhen várva

Egyre messzebb látta már a múltat háta mögött,
Őrölte csak őt a magány a kétség dűnéi között
Oázis nem várta a horizontnak fiát,
Csak a vágy karolta át a gondolat áldozatát

Addig törve hajtott, míg élte el nem apadt,
A földet mosta könnye, míg el nem múlt a pillanat,
A könny, mit szenvedés szül, a felszín alá hatol,
És a vég vidéke egyszerre virágba borul

Végül megértette hát
A léti diszharmóniát:
Az Éden, amit vágyott, kísérte útján, körülötte volt

Madarak, madarak,
Szárnyaszegett madarak vagyunk