Dalriada - Őszi ének

Éj-sötét felhők vándorolnak az égen,
maradásom már nincsen ez vidéken,
Nincsen maradásom, éji szállásom,
sors fordulását nem várom.

Amikor indulsz, kedves, járj szerencsével,
rólam úton sem feledkezz el,
ezüst folyóból szomjúságod oltsad,
emlékem szívedben tartsad!
Őszi szél fúj a hegyekről,
megbocsáss már mindenekről,
régi rózsám ablakába,
de sokat álltam hiába.
Nem megyek én innen messze,
fészket rakok, mint a fecske,
megbélelem könnyeimmel,
megtapasztom bús szívemmel.

Ködnevelő nagy kerek égnek hátán,
eljött a búcsú, ősznek vártán,
fáj-dalom az ének, felszakadó sóhaj,
őrtűz az éjben, lángszóval.

Az aki téged úton hagyjon,
mosdóvize vérré váljon,
sár előtte felfakadjon, áradjon!
Ha valaki téged meg nem szánjon,
búval éljen, láncon járjon,
kenyere fekete kővé is váljon!

Őszi szél fúj a hegyekről,
megbocsáss már mindenekről,
régi rózsám ablakába,
de sokat álltam hiába.
Nem megyek én innen messze,
fészket rakok, mint a fecske,
megbélelem könnyeimmel,
megtapasztom bús szívemmel.

Felülről fúj az őszi szél,
zörög a fán a falevél.
-Ugyan, babám, hová lettél,
már két este el nem jöttél.

Refr.