Népdal - Sötét sír fed el; óh, milyen rendítő

Sötét sír fed el; óh, milyen rendítő:
Szívet, lelket egyaránt keserítő,
Hogy halálod ilyen végzetes vala.
Az elmúlás kérlelhetetlen angyala
Emberi képet öltve fel magára,
Vért szomjazva tört felebarátjára.

Úgy van, az írígység és a gyűlölet
Fegyvere oltotta ki jó szívedet;
Azért oly fájó szívünknek bánata,
Senki nincsen, aki gyógyírt adhatna.
Emberi szó vígasztalni szegény itt;
Isten gyógyíthatja szívünk sebeit.

Mennyre nézzetek, ti gyászoló felek,
Szelíd megnyugovást onnan nyerhettek!
Isten akarata és tudtával történt,
Hogy ekként végezte a húnyt életét.
Születésünk egy, halálunk többféle
S hogy mikor jő el, nem tudja senki se.

Azon szent hit adjon most enyhületet,
Hogy itt csak pora semmisíttetett meg,
Lelkének a gyilkos kéz nem árthatott,
Mert az Istenhez a mennybe felszállott.
Azon Istenhez, ki az ártatlan vért,
Mely a földről hozzá kiált bosszúért.

Emberek, akik a rút írígységnek
Rabjai vagytok, azt ne feledjétek:
Az úrnak eme parancsolatját, hogy: – ne ölj!
Hogy ki ne essetek a kegyelméből!
Míg nem késő, a jó útra térjetek,
Hogy így a földről a mennybe érjetek!