Soltész Rezső - Távollét

Emlékszel?
Utolsó találkozásunkat egy száguldó
mentőautó szirénája szakította félbe.
Megijedtem, mint mindig,
ha valahol a sziréna megszólalt.
Pedig akkor nem sejtettem még,
hogy számomra és számodra
nagyobb veszély nem jöhet még,
mint hogy örökre elhagyjuk egymást.
Azóta sem feledem ezt a délutánt.
Ott álltunk az utca forgatagában,
egymást szorosan átölelve,
mint akik soha többé
nem akarják elhagyni egymást.
És akkor én egy erőltetett mosollyal
kiszabadítottam magam a karjaidból,
lágyan megcsókoltalak, és azt mondtam:
„Ne félj az elválástól.
A távollét olyan, mint a szél.
A kis tüzeket kioltja,
a nagyokat fellobbantja.
A nagyokat fellobbantja...ʺ

Viharként tombol már a messzi távol,
felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol.
Eszembe jutnak még a meghitt órák,
egy ablak és a te kis szobád.

Beláttam én már rég a tévedésem.
Azt hittem, szalmaláng, ellobban szépen.
Eszembe jut majd még száz és száz emlék,
megöl a messzeség.

Viharként tombol már a messzi távol,
felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol.
Eszembe jutnak még a meghitt órák,
és a te kis szobád.

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta,
azóta várok én egy hívó szóra.
Félek, hogy réges-rég már elfeledtél,
úgy kínoz, kínoz a távollét.

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra,
szerelmem szívedet majd lángra gyújtja.
Megadnék mindent én egy ölelésért,
egyetlen csókodért!