Elefánt - Kardhal

Kifutott szalag után hallgatlak –
úgy képzelem el, hogy szenderülsz.
Szívnek rohanó kardhalak,
ott fekszel most is, ahol hagytalak.

Így maradunk, egymásban tartva
poresőtől a nikotin sárban.
Nincs szívzörej, csak fehér zaj van.
A bőröm sáskarágta.

Moly meg sáska rágja.

A kád amíg megtelik semmivel,
ha nincs hova, akkor is menni kell.
A szárnyaid gondosan eltettem,
repülni nekem sose kellettek.

Se kint, se bent, nincs sehol.
A zárójelben szóközök.
A nap se le, a hold se föl,
a tenger mély, a nyúl üreg.

…hogy szembeszélben szörfözöl,
hogy fodrozódik, felnevetsz…
Tökre jó, csak tönkretesz.
Szublimálsz. Nincs átmenet.

Felgyújtom utánad a várost.
Leoltom utána a lámpát.
Kikapcsolom magam végre,
bekapcsolsz hajnalban aztán.

Hiányzik az ablak a falról,
megvan mindenem, asszem.
A könny, mint a köd folyik lassan.

A kád amíg megtelik semmivel,
ha nincs hova, akkor is menni kell.
…ahogy belebújok a bőrödbe,
ahogy megmelegszik az éjszaka,

a fák ahogy összeölelkeznek,
a madarak egymáshoz költöznek…
A katicák alszanak mellettem,
a kígyókat közel engedtem.

Felgyújtom utánad a várost.
Felgyújtod utánam a lámpát.
Bekapcsolom magam végre,
kikapcsolsz hajnalban aztán.

Felgyújtom utánad a várost.
Felgyújtod utána a lámpát.

Álmodd azt, hogy ébren voltál végig.
Párnaszirtek az égig, paplantenger.
Álmomban most is ott vársz ránk,
az indulástól az érkezésig.