Firkin - Kék volt az égbolt

Kék volt az égbolt, és zöld volt a fű,
Ó, a patak, az meg semmilyen színű!
Mert az oly tiszta volt, mint a lelkem szerelme
A lány iránt, ki nem volt egyszerű.

Kinek jó volt, ha szenves,
Ki sírt, hogy ha kedves,
Ki szép volt, de szíve mélabús!
Kihez indultam éppen,
Hogy ó, hátha vár rám,
A tűzhelyén már süldögél a hús.

A házához értem, s az ajtón beléptem,
Mi tárva-nyitva ásított felém.
De a kétely, hogy mást vár, és mással van éppen,
Mardosóan hasított belém.

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
Karjaimba ugrott, mint a nyúl.
Ó, én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,
Az érzelem ma végre lángra gyúl!

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
Karjaimba ugrott, mint a nyúl.
Ó, én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,
Az érzelem ma végre lángra “nyúl”!

Lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
Karjaimba ugrott, mint a nyúl.
Én meg tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,
Az érzelem ma végre lángra gyúl!

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
A karjaimba ugrott, mint a nyúl.
Én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,
Az érzelem ma végre lángra fog gyúlni!

Mint az ajtó…
Meg a nyúl!
Szerelmes nyulak ugrálnak az ajtón be,
és ott bent,
az érzelem ma végre lángra gyúl!
Lángra nyúl!