Pennhurst - Életek árán

Velőtrázó üvöltéssel
Az öntudat ébred saját magára
Vakon szemezve az ürességgel
Az enyészeté lesz nemsokára

Apránként rájövünk:
Amiről azt hittük, talán soha se volt a miénk
Feltámadt önző dühünkben vicsorgunk az ég felé
Mindent lerombolunk, hogy ne lehessen már senkié

Megnyílt az ég fölöttünk
Mintha az egész ellenünk szólna
Minden, amit leküzdöttünk,
Mintha hiába volna

Annyiféleképpen üzent már nekünk a világ,
Hogy nem bír el a hátán
Mi akkor is foggal-körömmel kapaszkodunk
Életek árán

Sokáig elhittük,
Hogy az összes csillag miattunk ragyog
Az univerzum középpontja
Itt minden körülöttünk forog
Gyarló természetünkkel
Felégetjük a holnapot

Megnyílt az ég fölöttünk
A halál magvait szórva
Mégis egyre küzdünk
Az elemekkel dacolva

Annyiféleképpen üzent már nekünk a világ,
Hogy nem bír el a hátán
Mi akkor is foggal-körömmel kapaszkodunk
Életek árán

Mindenünk a semmibe vész el
Itt állunk üres kézzel
Annyira akartuk,
Hogy végül az egész élve emészt el
Mégis felkelünk,
Mikor ránk számoltak sokadjára
Ilyen a természetünk:
Nem tanulunk és nem is felejtünk

Annyiféleképpen üzent már nekünk a világ
Hogy nem bír el a hátán
Mi akkor is foggal-körömmel kapaszkodunk
Életek árán