Vers - Ady Endre - Utolszor még Párisba

Páris, nyugtató nyugtalanság,
Boldogitóbb a szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis üzentél:
Készül a megvénült nomád
Megülni búcsuzó torát
S uccáidon utolszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom,
Meleg szivem mindenható,
Öklöm kemény, szemem csillog
S már fűtve a merész hajó
Új-új vizekre szállni-készen.

Páris, jaj, be nagyon emlékszem:
Könnyű kocsi, sima uton
Csengős, trappoló lovacskával
És én szememet lehunyom
És mintha vinne könnyű szánka
Téli, nagyszerü pusztaságba
S erdődben járok, estelen
S a szép igézet jár velem
S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba
S azóta nem is élek én
S mint elárvult szegénylegény
Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott
Szerelmed s íme, megifjodtam:
Csupasz, bús erdők, vén hegyek,
Kikhez várostól menekültem,
Kacagjatok ki: elmegyek
A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra,
Páris, hívj, sürgess, csalogass,
Emlékeztess az esküimre,
Melyeket szerelmes-hevülten
Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is voltál
S aztán vissza, szivem, vén oltár,
Őrizvén örök-ifjuságot
Rajta megvidámult kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)