Vers - Ady Endre - Ésaiás könyvének margójára

1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról,
vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?« Ilyen hiábavalóság hát az ember
isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz?

2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának
szűnésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe nagyjainak?

3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki,
kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az
Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén
fölkél az Úr.

4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek nagyszerű
célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a békének szivárványhídját?
Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon völgyében megharagvásában,
a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje?

5. Bizony a »kegyetlen, hosszú Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán
kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki.
És a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért
olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet
és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába
vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.