Platon Karataev - Odaér

Fogaim közt fogom a túlsó partot
és remegő ínnyel áthozom

mellkasod oltár, az égre néz
rajta a fejemmel áldozom

széthull mi alak, mi hangalak
pikkelyes fák, kérges halak

lehull rólam az Ember, ne nézz
ki vagy te? kérded - te vagyok én

derekamra kötöm az Óceánt
ereim a folyók, a mélybe ránt

Napmeleg testem a mélybe ránt
derekamra kötöm az Óceánt

ujjam a Napra mutat, nézd a jelt
ne az ujjamat, a Napot figyeld

két égtáj lefogja a Napot
a Napot deresre húzza a horizont

ég és tenger között kicsi a rés
egy szúnyog szárnya, oly kevés

egy szúnyog szárnya a végtelen
nyelvem elmondani képtelen

ablaknak repülő madár a szó
botlik a nyelv, nincs a rossz, a jó

nem forgat semmi te magad vagy
a kerék és forgatod önmagad

nem forgat semmi te magad vagy
a kerék és forgatod önmagad

ég és tenger között kicsi a rés
két szempár között, oly kevés

két szempár között a végtelen
ki ezt látja, jöjjön most velem

két szempár között a végtelen
ki ezt látja, jöjjön most velem

ki erős feláll, ki feláll indul
ki indul odaér, és látni fog

ki erős feláll, ki feláll indul
ki indul odaér, és látni fog

ki erős feláll, ki feláll indul
ki indul odaér, és látni fog

ki erős feláll, ki feláll indul
ki indul odaér