Vers - Ady Endre - Azuba

Kigyúlt az égen esti csillag,
Szállong az éjben rózsaillat.
Valami édes, halk zene
Távolról mintha zengene...
Szerelmes, fájó, bús a nóta:
»Sirászi kertben nincs már rózsa,
Vérpezsditő, szerelmes éjen,
Olajfa erdőn, hímes réten
Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön, nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messze szállna,
Mint egy csapongó, égi mámor,
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...

De nem jön, nem... az én szerelmem.
Ez a világ már nem a régi,
Szerelmi tűztől lángban égni,
Hallgatni bűvös éj szavára
Csókért epedve, csókra vágyva,
Vonaglani kinos gyönyörbe',
Szeretni mindig, mindörökre -
Nem, nem lehet már... vége... vége!

Szerelmünk ádáz ellensége,
Hideg szivű, kegyetlen férfi,
Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni?
Szeretni csábit mézes ajkad,
Szerelmi szóra mégsem hallgatsz,
Mért csábitád el hű szerelmem,
Mért kell hiába esdekelnem?
Elepedek egy csókra várva
Magános, csendes éjszakába'...
Mit várok én a régi csókra?
Sirászi kertben nincs már rózsa...«

*

Ott lenn, a tenger méla partján
Fanatikus beszéd kél ajkán
- Míg szavára buzgón vigyáznak -
Az idegennek, a Messiásnak.
Szól. Hangja a varázsos éjben
Majd csengve száll, majd súgva, mélyen.
Arcán ragyog a hitnek pírja,
Minden szava a szívnek írja,
Minden igéje hitet épít
S úgy hallgatják lelkes beszédit
Szép ifjai Palesztinának...
S egy közülök a régi lángnak,
Sok bűvös éjnek áldozatja,
Szép homlokát végigsimítja.
Leborul a Mester lábához,
Poros saruját könnye mossa,
Jövőbe hisz és multat átkoz...
Egy dal sirámát szellő hozza,
A partnál sír, zokog a nóta:
»Sirászi kertben nincs már rózsa«.

*

Elhal a dal utolsó jajja,
Közelg a hajnal, száll az éj.
Nem dalt hoz a szellő fuvalma,
Melyből epedve sír a kéj -
Egy őrjöngő, szerelmes asszony
Sír, átkozódik fúló hangon,
Hogy szép teste belevonaglik...
Vad átka lent, a partra hallik:

»Átkozott légy, Galilei!
Átkozottak, kik benned hisznek!
Szived kihűlt, szeretni lángtalan
s irigyled a mások gyönyörét.
Hideg ésszel, számitón, kajánul
tőrt vetsz szivére ifjainknak
s balga, hitvány, vad tanaiddal
elcsábitod
Palesztinának legszebb ifjait.
Legyen átkozott őrjöngő tanod!
Nevedben ölje ember embertársát,
tagadja meg szivének vágyait,
sanyargassa testét, lelkét, szivét.
Bilincse légyen mindenik tanod,
sötétben járjon ezredévekig!
Legyen nyomorult!...
Mint amilyenné engemet tevél
s velem annyi rajongó szivet.
Legyen átkozott az a nemzedék,
melyet a te vallásod felnevelt,
hirdesse balgán szeretet szavát,
de szeretni ne tudjon soha!
Vér, szenvedés jelölje lépteit
annak, aki téged meg nem tagad
s csak akkkor legyen boldog az ember,
mikor vallása ismét szíve lesz
s megátkozza a te emlékedet,
Galilei!
Légy átkozott!...«

...A nap feltünt az égen,
Beragyogott egy új, csodás világot,
Sok század mult azóta s most sem tudjuk:
Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...