Vers - Ady Endre - Témák

Ez még a régi, barna éjjel,
Meredten fekszik lomha szárnya,
Nincs kóbor lelke, nincsen árnya...
Ez még a régi, barna éjjel...
Csak az én fáradt lelkem tépi

Sötét, nehéz, bús fátyolát.
Hejh, régi útja már ez néki,
Űzi tovább az éjszakába
Egy elromlott, zakatoló szív...
Űzi tovább...

De hajnalok feslését érezem
S szárnyverését jövendő, nagy hiteknek,
Az én hitem fog virágozni, fog még.
Lesz még hitem, pokolgyújtó, merész,
Szent grádusán megáll a gyönge ész:
Az én hitem nem erkölcs, nem szokás,
Az én hitem csodás, nagy álmodás,
Az én hitem több, mint egy kurta óra,
Mely összegyüjt színháztalálkozóra,
Az én hitem új földre nyit kaput,
Az én hitem pusztítni, ölni tud,
Keserü könnyel színig telt kehely...
Az én témáim nem pihentek el...

...Azuba jő... Zsidó leány, szegény,
Leroskadott a tenger fövenyén,
A vére lüktet, harmatteste reszket...
Aki hurcolta a súlyos keresztet,
A Messiás kenetje, szava hője
A szeretőjét rabolták el tőle
S csináltak egy jámbor, papos világot,
Mely megöli a vágyat és az álmot.
Ez a bús lány rekedt hangon kiáltja:
No, szép világ, hát most meg vagy-e váltva?

És a sziget... Óh, milyen régi témám!...
Két jó barát s két asszony menedéke,
Nem tud róluk a nyüzsgő földnek népe
S ők együtt ülnek epekedve, némán...
Idehozta elgyötrött lelkük álma
S visszavágynak a rossz, lármás világba...

S a többi mind!... Milyen merész, nagy álmok,
Azt hiszem, hogy majd csak egyszer kiállok
S zászlót fogok, ha senki sem követ:
Idenézz! Tömeg!...

*

De most még...
Ez még a régi, barna éjjel,
Meredten fekszik lomha szárnya,
Nincs kóbor lelke, nincsen árnya,
Ez még a régi, barna éjjel...