Vers - Ady Endre - Márkó király

Piros az ég, lángok nyalják,
Égő falvak füstje látszik. -
Szerbországnak minden hegye,
Minden völgye vértől ázik...

Pogány török támadta meg,
Már rabolja, fosztogatja,
Letűnt a pogány »hold« előtt
Szerbországnak fénylő napja.

Szerbországnak hős királya,
Márkó király, harcba készül:
Megmenteni drága honát,
Vagy vele halni vitézül.

Párjától, szép Helénától,
Válik édes búcsu szaván:
»Csak te légy mindig hozzám hű -
Úgy megmentem drága hazám!«

Hű barátját, a hős Dukát,
Nem viszi a bősz csatába:
»Reád bízom szép hitvesem,
Félek itt hagyni magába'!«

S míg a hős király a harcban
Megmenti a drága hazát,
Elcsábitá feleségét
A bizalmas, álnok barát.

Visszatér a hős király is,
Öröm s vígság járt nyomában,
Harci-verseny és mulatság
Volt királyi udvarában.

Később a vadászkürt hangja
Szállott át a rengetegen,
Vérontás-vágy vett erőt már
Ismét a fáradt seregen.

A hős király vadat űzve
Sűrü rengetegbe tévedt
S bár leszállt az est homálya,
Egyre mégis befelé ment.

Végre a hajnal sugára
Sík téren pillantá meg őt,
Játszva folyó, kicsiny patak
Folyta keresztül a mezőt.

Ifjú lányok patak mellett
Ruhát mostak hófehérre;
Dalt daloltak éppen akkor,
Midőn Márkó odaére:

»Hős királyunk, vitéz Márkó
Megtámadta ellenségét;
Barátjára - hős Dukára
Bízta bájos feleségét.

S míg ő távol volt a harcban,
Végigküzdve ezer csatát,
Hű barátja elcsábitá
Feleségét - szép Helénát.«

»Átok reá!« - kiált Márkó -
»Ütni fog a bosszú-óra;
Halál reá - kínos halál -,
Halál a gaz csábitóra!...«

- - - - - - - - - - - - - -

...Máglya füstje száll magasba,
Hamvát felkavarja a szél,
Minden apró porhamuja
Tiltott szerelemről beszél.

Meghalt Márkó, sírba vitte
Hűtlenné vált drága párja,
De őróla dalol most is
Szerbországnak ifja, lánya.