Vers - Ady Endre - Dal a Vigadóról

Tündér május, bocsásd meg nékem,
Hogy nem Terólad zeng dalom,
Varázsod - bár szivemben érzem -
Nem törhet dalba, fájdalom!
Dalom most bús, nem szétcsapongó,
Kopár falakról visszakongó,
Szomoru sorsod sirató,
Óh, Vigadó, óh, Vigadó!

Volt egy kedves álmunk,
Nem is olyan régen,
Befagyott s becsapott
Bennünket egészen:
Hogy mikorra elmegy
A fecske, a gólya,
Lesz már városunknak
Ékes Vigadója.
Ott fogunk mulatni
Széles báli kedvvel,
Sokszor fog ott érni
A pirkadó reggel.
Színház s bálterem lesz,
Ahogy kedvünk tartja,
Hej, lesz ott mulatság,
Mindenféle fajta...
...S egyszer álmunk kezdett
Valósággá lenni,
Láttuk a Vigadót
Egyre emelkedni;
Milyen szeretettel,
Büszkeséggel láttuk,
- Veres a téglája,
Azt is megcsodáltuk.
Hej, az épitőjét
Hogy áldottuk érte:
»Az ő műve lesz a
Város büszkesége!«...
S ha mégis valaki
Rosszat mondott róla,
Szaladnia kellett,
Felfricskáztuk vóna. -

Reménnyel néztük épitésed,
Óh, Vigadó, óh, Vigadó
S az irigység - íme - mivé tett:
Falad lerombolni való.
Még a világra sem születtél,
Máris rovott az életed:
Kimondták, hogy Vigadó címre
Semmi jogcímed sincs neked.
Falaidat lebontják szépen
S leszesz, mi voltál: por s hamu,
Mi meg ott, ahol az a nadrág,
Kinek gazdája volt Samu...
De nem ez a legfőbb bánatunk,
Óh, Vigadó, óh, Vigadó,
Hanem - ami Tereád rímel:
A pótadó, a pótadó.