Vers - Ady Endre - Mai trubadúrok

Most is vannak léha emberek,
Hegedősök, minnesängerek.
Trubadurok még most is élnek,
Lányról, szerelemről regélnek.
Nem sírnak a húrok csak lágyan,
Belecsapnak nemegyszer bátran
Egy-egy merész, vészt jósló dalba...
Csakhogy ma ezt senki sem hallja...
...Most is vannak léha emberek,
De élniök nehezen lehet...

Ma másképp zeng a lantnak húrja,
Dicséneket zeng egy nagy úrra,
Politikát öltöztet rímbe,
Elmegy tárgyért akár Pekingbe,
Megénekel szobalányt, dézsát
És minden rendű, rangú gésát.
Miről nevezetes a gólya,
Megzengi azt a Figaróba.
Byron, Puskin, Petőfi, Heine
Nem illenek közibénk már be,
Valamennyi korlátolt, ócska,
Sohsem voltak redakcióba,
Nem ismertek szinházi nettót,
Nem írtak operett-librettót,
Nem jártak el felolvasásra,
Ahol sok a műértő dáma,
Nem élesztgettek banya-lángot,
Mint teszik a mai titánok,
Csupán költők voltak szegények
És nem századvégi legények.

De Dániában más is - ólet,
Irányunk a szecesszió lett.
Minél nagyobb a lángész máma,
Felkapja még inkább a fáma.
A vers homályos, bárgyú, zagyva:
»Milyen merész és új a hangja.«
Nem tud bánni rímmel vagy lábbal:
»Szakított avult hagyománnyal.«
És úgy is lesz az nemsokára,
Hogy kinek a költészet drága,
Ki eszmékért lángolva harcol,
»Szecessziós«, azt mondják rája.