QJÚB - Októbervégi Hexameterek (közr. Kaláka)

Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.

Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.

Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók.

S míg elkap az álom, az éjben
csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel az alvó gond ütemét a sötétben.

Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly.

S míg elkap az álom, az éjben
csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel az alvó gond ütemét a sötétben.

Lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, -
ketten az egy gonddal.