Bikfalvi Balázs - Hol Nem Volt

Egyszer még ép volt, most szilánkok között várom a csodát.
Azt hittem szép volt, de már tudom, csak a szívem vert át.
De végül minden békés, csendes, mégis tele van élettel.
Ezernyi emlék, lángoló álmok, mind velem tévedt el.

És e szavak talán majd elégnek a papíron.
De az emlékeim Neked akkor is megírom.

Hát hol volt, hol nem...
Vágytam a fény felé, de
Megégettem magam vele,
Őszintébb a sötét fele.

Vágytam már eleget a holnapra. Azt hittem majdcsak elaltatja
Lelkemben gyűlő, kopogó esőm. Minden cseppel megfogy az erőm.
Az erő, hogy éljek, hogy vágyjak, reméljek, hogy mint Te, én is valósággá érjek.
Megélni álmaim, kibontva szárnyaim szabadon szállva elengedni árnyaim.

(Hol volt, hol nem...)

És volt, hogy eltakarták a Napot...
És nem ért el a fény...
De az árnyaim velem maradtak,
Nem értettem miért...
Aztán rájöttem, hogy Ők is
Ugyanúgy a részeim.
Megértettem, hogy nem csak
fekete-fehérek a részleteim.

Mert én is ember vagyok, és tévedhetek,
És érhetnek szörnyű álmok.
De addig amíg én ez az én maradok,
Végül mindig hazatalálok.

Hol volt, hol nem
Hol volt, hol nem
Hol volt, hol nem volt...
(Sehol nem volt)