Palya Bea - Motyogók (Csoóri Sándor emlékére) /közr. Lisztes Jenő/

Nyöszörgő villamosokon
s elszabadult utcáin Budapestnek,
jönnek elém márványos arccal,
akik magukban beszélgetnek.
Mint a magoló diákoknak,
szemük lebágyad, jár a szájuk,
mintha csak nem evilágból való
ördöggel folyna ősvitájuk.
Sovány kosarú nénikék
motyognak ki az utcazajból
s ránduló arcuk visszarémlik
a csúfolódó kirakatból.
Nők jönnek, mozgó csípejű,
elringató-szerelmű szépek
s kísértés közben borzongok meg,
hogy ők is, ők is dödörésznek.
S a nagy színész, ki tegnap este
fölzaklatta a közönséget,
magátfeledve, utcahosszat
valami titkot kibeszélget.

Mit beszéltek ki, motyogók?
Mit beszélsz ki te, nénike,
míg a piacról mész haza?
Pénzed osztod be télire,
ne legyen vődnek panasza
s nyolcszáz forintból jusson is
ruhára, szénre, kosztra is?

Mit beszéltek ki, motyogók:
hajnal-csípejű asszonyok,
tört-virágszemű asszonyok?
Árva szerelem szavait
ismétlitek el, kedvesek?
Vagy épp hazudni készültök
a gyanakodó kedvesnek?

Mit beszéltek ki, motyogók?
Miket motyogsz ki, nagy színész?
A régen írt tragédiák
időzített döbbenetét?
Vagy tán a vad, a mindig-kész
remény zöld villogású szavait,
melyektől a letérdelt lélek
lázadóvá magasodik?

Mit beszéltek ki, motyogók?
Ez idegbajos századot?
E háborús, kenyérjegyes,
emberpróbájú századot?
Jöttök, jöttök az utcán szemközt
s megszólít hangos gondotok –
azt mondjátok, mit nékem kéne,
ha üvöltök, ha dadogok.