KHRÉM - Végzetem

Ezen a téli estén,
Ülök itthon a hideg csempén.

A szobában hideg van, a testem remeg,
Mert hiányzik belőlem ez az édes méreg.
Elloptad a szívemet, elvitted a lelkem,
Utálom most már azt, ha nélküled kell kelnem.

Rohanok hozzád a sötét utcán át,
Hogy lássam újra a tested vonalát,
Kinyílik az ajtó, belépek a térbe,
És belenézek végre a két szemed tüzébe.

Miénk ez a bűnös, hosszú éjjel,
Senki nem téphet minket most már széjjel.
Te vagy a végzetem, te vagy az álmom,
Ha itt vagy, nem kell már fáznom.

Pihen a testünk, gyűrött a lepedő,
Csak mi vagyunk, meg a sűrű levegő.
Átölelsz halkan, és mesélsz nekem,
Simogatod közben a fáradt kezem.

De most újra itt, a négy fal között,
A lelkem a csendbe visszaköltözött,
Várom a percet, a következő jelet,
Hogy mikor lehetek újra csak veled.

Rohanok hozzád a sötét utcán át,
Hogy lássam újra a tested vonalát,
Kinyílik az ajtó, belépek a térbe,
És belenézek végre a két szemed tüzébe.

Miénk ez a bűnös, hosszú éjjel,
Senki nem téphet minket most már széjjel.
Te vagy a végzetem, te vagy az álmom,
Ha itt vagy, nem kell már fáznom.

Nem ereszt minket ez a vad vágy,
Börtönünk lett most ez a puha ágy,
Lehunyom a szemem, te itt vagy velem,
Örökre te leszel a végzetem.