KHRÉM - Jégszív

Minden fehér kint, a világ megpihen,
De hideg áramlik a levegőben.

Régen semmi nem hagyott téged hidegen,
Most meg úgy nézel rám, mint egy idegen,
A szemedben nem látom már a régi fényt,
Elvesztettem minden hozzád fűzött reményt.

Itt fekszünk az ágyban, de mérföldekre vagy,
A tűz közöttünk lassan teljesen megfagy.

Már nem ölelsz át, ha fázom az éjjel,
Szétszakadtunk, sodródunk széjjel,
Próbálom érteni, mi történt veled,
Miért engedted el a két kezemet.

A szíved hideg, mint a téli táj,
A közönyöd az, ami legjobban fáj,
Olyan vagy, mint a dermedt január,
A szerelmünk már csak a végre vár.

A szíved hideg, mint a téli táj,
A közönyöd az, ami legjobban fáj,
Olyan vagy, mint a dermedt január,
A szerelmünk már csak a végre vár.

Próbáltam olvasztani a jégpáncélt rajtad,
De te az ajtót az arcomra csaptad,
Nem engedsz be, bezártad a lelkedet,
Eltemetted mélyre a nevedet.

Visszasírom azt, aki egykor voltál,
Mikor még forrón és őszintén szóltál.
Nem tudom, hogyan lettünk ennyire mások,
Szétesett álmok és hazug látomások,
Mint a hófúvás, ami mindent betemet,
Így veszítettem el a te szívedet.

Már nem ölelsz át, ha fázom az éjjel,
Szétszakadtunk, sodródunk széjjel,
Próbálom érteni, mi történt veled,
Miért engedted el a két kezemet.

A szíved hideg, mint a téli táj,
A közönyöd az, ami legjobban fáj,
Olyan vagy, mint a dermedt január.

A szíved hideg, mint a téli táj,
A közönyöd az, ami legjobban fáj,
Olyan vagy, mint a dermedt január,
A szerelmünk már csak a végre vár.

Hull a hó, és elfed minden nyomot,
Amit a boldogság egykor itt hagyott,
Itt állok egyedül a hideg szélben,
Fagyott szívvel, az örök télben.