Pálya Szilveszter - Pasztell

Lelkiismeret nélkül kívánok,
s beléd törlöm a lábam nyomát.
Bár szólna a hangok gúnyos
nevetése fagyott utcák során
hol magába szorít a sóvár élet
csüggedése s figyel csorbán.

Kék ablak keretében régi karcok laknak,
távolodó emlékek még olykor megmarnak.
Csiszolt homokot fújok a megrezzenő lapra,
Alakok dőlnek le arctalanul a vöröslő padra.

Téli éjjel, csontig darálva küzdök
kínjaim szülte torz vonásain.
Ők a zivatarban kallódó nyugtató
füstnek oldalazó kopásaim.
Szemem a szernek szenvedélyes
szorítását osztja, és botlásaim.

Kék ablak keretében régi karcok laknak,
távolodó emlékek még olykor megmarnak.
Csiszolt homokot fújok a megrezzenő lapra,
Alakok dőlnek le arctalanul a vöröslő padra.
Csiszolt homokot fújok a megrezzenő lapra,
Alakok dőlnek le újra és újra arra a padra.

Mikor kéknek, vörösnek igazat adok
akkor fejemet térdemre borítanám,
ők mondanak az irigykedő íveknek
őszintén őrlődő kínzó szabályt.
Melyre mutatók közt vetül fény,
mint pasztellban a piszkos homály.

Betőrt ablak keretében régi karcok laknak,
sosem volt emlékek már meg sem marnak.
Csiszolt homokot fújok újra a lélegző napba,
Szelek röppenek vidáman, mert jön a hajnal.

Csiszolt homokot fújok újra a lélegző napba,
Olvadó lelkem mélyén a kék ablak egy vörös katlan.