Sólyom Tamás - Egy másik világ

Összesimulnak a szavak, a rímek,
amikor ezt a verset írom.
Maszatos arcok a lámpafényben,
mozdul a kezem az üres papíron.

A szobámban álltok százan, ezren,
aprócska helyiség, -ki hitte volna.
Keresek valakit a nagy tömegben,
aki hinne nekem és értem szólna,
hinne nekem és értem szólna.

Refrén:

A többre vágyók életét élem,
osztozunk vizen és kenyéren,
ma ez jutott, még csak ez jutott...
Pár szem morzsa az asztalon,
egy el nem érkezett alkalom,
ma ez jutott, még csak ez jutott...

Adtam én is, ha adni kellett,-
koldusok közt gazdag a szegény.
Amiben bíztam és amit hittem,
nem volt más, csak tétova remény.

Őrültnek néz engem a világ,
mert máshogy gondolom, mint a többi,
de magamat azért fel nem adom,
a kezeim nem hagyom összekötni,
mégsem engedem összekötni.

Refrén.

Nézlek Titeket a lámpafényben,
ismerősnek tünnek az arcok.
Valahol messze, de egyre közelebb,
hallom, szólnak a szívharangok,

s a szívben izzó lélek a parázs,
óvjuk a melegét évek óta.
Jó azt tudni, hogy nem vagyok egyedül,
ha kitörne rajtam a bolondóra,
ha kitörne rajtam a bolondóra.

Refrén.