Dupla KáVé - Távollét /Szécsi Pál/

Emlékszel? Utolsó beszélgetésünket egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe... Megijedtem, mint mindig, ha valahol a sziréna felhangzik. Pegig akkor még nem tudtam, hogy számomra és számodra nagyobb veszély nem jöhet, mint hogy elhagyjuk egymást. Azóta sem feledtem el azt a délutánt. Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól. De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból, lágyan megcsókoltalak, és fölényes, könnyed hangon azt mondtam: Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.

Viharként tombol már a messzi távol,
Felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol,
Eszembe jutnak mind a meghitt órák,
Egy ablak és a te kis szobád.
Beláttam én már rég a tévedésem,
Azt hittem szalmaláng, s fellobban szívem,
Szívembe markol száz és száz kis emlék,
Megöl a messzeség.

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta,
Azóta várok én egy hívó szóra,
Félek, hogy réges-rég már elfeledtél,
Úgy kínoz, kínoz a távollét.

Bocsáss meg egyszer még, és kezdjük újra,
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja,
Megadnék mindent én egy ölelésért,
Egyetlen csókodért, egyetlen csókodért.