Kamondy Ágnes - Szukadal

Kóborló szuka, éneklek az égre, de
félek, hogy a rigók megesznek élve.
Nem nyalok cukrot és nem tépem a láncot,
amerre kaparok, csak csontokat találok.

Menekülnek a házak, a kapuk sikítanak,
véremmel fröcskölöm tele a Holdat, de ha
rám hibáz egy angyal, én melléfekszem és
halkan ugatok, hogy el ne ijesszem.

Én vagyok keresztben a szálka,
de mitől véres a bárány szája?
Elakadt valahol a Szentlélek, a
mellkasomban csak lüktetést érzek.

Fuldoklom jó szagú viasztestem
égő áldozati füstjében, de ha
rám hibáz egy angyal, én melléfekszem és
ujjaimmal dicsérni kezdem.

Kóborló szuka, éneklek az égre, de
félek, hogy a rigók megesznek élve.
Nem nyalok cukrot és nem tépem a láncot,
amerre kaparok, csak csontokat találok.

Menekülnek a házak, a kapuk sikítanak,
véremmel fröcskölöm tele a Holdat, de ha
rám hibáz egy angyal, én melléfekszem és
ujjaimmal dicsérni kezdem.

Te vagy elveszett édenem.
egybe adod vissza, amit
darabokban hagytam el,
fekete vagy, ringó és
könnyű, mint egy bárka, a
hátad zuhatag, a mellkasod láva.
A kezedből eszem, a szádból iszom,
beszélni tanulok a szemedből, mint
fehérre hevült árnyékod - sötét szépségem -,
úgy követlek!