Gerendás Péter - Hetedik ecloga

Látod-e? Esteledik.
S a szögesdróttal beszögelt vadtölgykerítés barakk oly lebegő.
Felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet, és csak az ész, csak az ész tudja a drót feszülését.
Látod-e drága? A képzelet itt, az is így szabadul csak.
Megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel.
És a fogolytábor hazaindul ilyenkor, rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok Szerbia vak tetejiről, búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj.
Ó meg van-e még az az otthon? Bomba sem érte talán, s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever hazatér-e?
Mondd! Van-e ott haza még?
Ahol értik e exametert is.
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.
Zseblámpát, könyvet, mind elvettek a láger őrei.
S posta se jön.
Ködsz száll csupán alakunkra.
Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben.
Szétdarabotl lázas test, s mégis egy életet él itt.
Jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot.
S várja a véget, a sűrű homályba bukót.
A csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt, fogoly állat, a bolhák ostroma meg-meg újjul, de a légysereg elnyújtott már.
Este van.
Egy nappal rövidebb, lásd újra a fogság, és egy nappal az élet is.
Alszik a tábor.
A tájra rásüt a hold, s fényében a drótok újrafeszülnek.
S látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve.
Az éjszaka hangjai közben, alszik a tábor.
Látod-e drága?
Suhognak az álmok.
Horkan a felriadó.
Megfordul a szűk helyen.
És már újra elalszik.
Fénylik az arca.
Csak én ülök ébren, félig szítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett.
És nem jön az álom, az enyhet adó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.