Transylmania - Nem nyugszunk bele

Téli szél a tar gallyakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja.
Mily megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették s most véle nagyra vannak,
Törött, véres kardját a magyarnak.
De míg minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk.
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szűz, tiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
Szíveinkben nem lesz nyugalom
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök
Ettől vonaglik minden magyar rög
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág
Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak
Ettől reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kővé ettől válnak
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk ettől fájunk, égünk
Sírban ettől nem lesz pihenésünk
Ettől szorul kezünk ökölbe
Ettől sír a gyermek anyaölben.

Fenyőmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele.

E sebek és e fájdalom örök
Ettől vonaglik minden magyar rög
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág
Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak
Ettől reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kővé ettől válnak
Kemény kövek élő szívként fájnak.