Kolumbusz, az őrült spanyol ...(Rockopera) - Indulás!

(Kar):
A tenger hív, az óceán, az ismeretlen föld,
A zsákmány hív a gazdagság, a pénz hív és a nők.
A régi nők a múlt melyért a szíved úgyse fáj,
De várhat úgy új vagyon, s az ismeretlen táj.

Jaj, félelmetes útra mentek, láthatunk-e még,
Jaj, visszavárunk titeket, csak óvjon majd az ég.
Jaj, hallgassa meg imádságunk odafönn az úr,
És óvjon majd a ködbe vesző láthatáron túl.

(Kolumbusz):
Rodrigo, hús?

(Rodrigo):
Hús, beraktuk Uram.

(Kolumbusz):
Bor?

(Rodrigo):
Bor, bent van Uram.

(Kolumbusz):
Kétszersült?

(Rodrigo):
Kétszersült, beraktuk Uram.

(Kolumbusz):
Üveggyöngyök?

(Rodrigo):
Üveggyöngyök, bent van Uram.

(Kolumbusz):
Csengettyűk?

(Rodrigo):
Csengettyűk, most rakjuk Uram.

(Kolumbusz):
No és a gyónás?

(Rodrigo):
Gyónás?
Mind meggyóntunk Uram.
Volt mit bevallani!

(Kar):
És nem számít a sok veszély, a száz vihar, a tél,
Az új jövőben, új nőkörben más az élet szép.
A jó szagú, a sószagú, szép csábítóan hív,
Egy szabadság, egy gazdagság, egy végtelen nagy víz.

Jaj, érkezéskor tudjuk máris indulnátok el,
Mert fúj a szél, és vár a víz és akkor menni kell.
Jaj, hallgassa meg imádságunk odafönn az Úr,
És óvjon majd, a ködbe vesző láthatáron túl.

(Kolumbusz):
Miféle hajó az ott Rodrígo?

(Rodrigo):
Az, a száműzött zsidók hajója Uram.
Éppen ma van az utolsó nap,
hogy még bűntettlenül távozhatnak.
Csak a vagyonukat vették el,
az életüket meghagyták.

(Kar):
S má izzó ég, Spanyolországé lehet,
S má izzó ég, Spanyolország elmegyek.

Bolygó zsidók útra kelünk,
Elűztek innen sírva megyünk,
Minket az Úr úgy szeretett,
Elűz, hogy lássuk a tengereket.

Házunk az út, földünk a víz,
A négy nagy égtáj mind, kitaszít.

S má izzó ég, Spanyolországé lehet,
S má izzó ég, Spanyolország elmegyek.

Jaj, félelmetes útra mentek, láthatunk-e még,
Jaj, visszavárunk titeket, csak óvjon majd az ég.
Jaj, hallgassa meg imádságunk odafönn az úr,
És óvjon majd a ködbe vesző láthatáron túl.

A tenger hív, az óceán, az óriási víz,
A drágaság, a távolság, az ismeretlen hív.
A szárazföld, a múlt melyért a szíved úgyse fáj,
De vár a vágyott messzeség, s a láthatatlan táj.

És nem számít a sok veszély, a száz vihar a tél,
Ha vízre szálltál, érzed, hogy az élet újra szép.
Mert ott a vízen még az ég is minden percben új,
A halál csak egy kikötő, az örök lét az Úr.