Psota Irén - Levél egy kartársnőhöz

Kartársnő ott a hivatalban, ki a férjemmel szemben ül,
Engedje meg, hogy írjak önnek, így kissé ismeretlenül.
Bár őszintén megmondom drága, én jórészt ismerem magát,
Mivel a férjem elmeséli hivatali gondját-baját.
De magáról sosem mesélt még, innen tudom, hogy létezik,
S egy feleség nem olyan mamlasz, mint amilyennek képzelik.

Tudom, hogy csinos, és fitos, és roppantul eszes, a blúza meg feszes,
És csuda üde,
S mivel a férjem is férfi, s ön nagyon ügyes, a hitvesi csók kicsit üres.
Kicsit üres.

Kartársnő ott a hivatalban, ki a férjemmel szemben ül,
A munkáért, vallja be bátran, nem túlságosan lelkesül.
Két akta közt egy kis kacsintás, a büfében egy báj mosoly,
S a férjem az a szegény mamlasz úgy eped, lángol, s mindjárt bomol.
De néha rám gondol titokban, s, hogy megnyugtassa önön magát,
Szidni kezd hát azony nyomban, már hallom is minden szavát.

A nejem morcos, és lumpos, és unott és öreg,
A mosás, a gyerek, ez neki a fő.
Lemarad mögöttem nagyon, ezt nem bírom én, ezért hát kérem, hogy
Legyen enyém.
Legyen enyém.

Kartársnő ott a hivatalban, ki a férjemmel szemben ül,
Fogadok, hogy most meglepődik, s az arca nyomban felderül.
Mert nem kérem, hogy hagyja békén, és ne bántsa a férjemet,
Hisz tudom, hogy ilyen remek férfit nem észrevenni nem lehet.
Szeretem én is őt sok éve, szeresse most végre más,
Átadom önnek őt, és véle egy használati utasítást.

Mert bizony X-szer van gikszer, és kell már a cvikker,
És húzza a csúza, ha borús az ég.
Zeng a gyomra, a szíve, a jégernek híve,
S a 32 foga sem ép.
Egész nap papucsban totyog, és horkolni szokott,
De még ez sem elég,
Ritkul a haja, és sok már a baja, s oly gyenge, ha jön a sötét.

Hát bizony így van ez X-szer, hogy sok már a gikszer,
Csak én tudom mennyi, s ha még ez sem elég,
Ha így is szereti, hát akkor viheti!
Tessék!