Magyar nóták - Félre állok az utadból

Félre állok az utadból, ha nem lehetsz enyém, akkor legyél boldog mással,
Én nem zavarom boldogságod, én már csendben félre állok, hogy a könnyemet se lássad!
Sose sirasd meg a múltat, vezessen csak a te utad virágos mezőkbe,
Én az elmúlásé vagyok, olyan szép csendesen elhervadok, egy szomorú őszben!
Tudom, hogy a szívem beteg, hogy én most már nem lehetek, soha, soha boldog!
Más öleli, kit szerettem, én pedig a bús szívemben csak keresztfát hordok!
||:De ha néha mégis-mégis, eszedbe jut az, hogy én is szerettelek téged:
Azt az egyet ne felejtsd el, hogy zokogó szerelemmel, szenvedés az élet!:||

Üzenek majd néked ezer könnyben égő síró nótaszóval, bánatos szívemmel, olyan csendes zokogással én átfonom a lelked!
Hangtalan szavakkal sírom át, hogy engem úgy összetört a bánat,
És hozzám a vágyak kora hajnaltájt csak haldokolni jártak!
Mit is mondjak néked, ami szép volt benned, semmi nincs már nékem,
Hej, de talán az a nóta, amit neked írtam, a bánatos szívemmel,
||:Mert én a virágok közt csak a koszorúnak bús illatát érzem,
Hát jobb így messze tőled, őszben fájó lélek...
Hát nem üzenek néked...:||