Szulák Andrea és Benkő Péter - Már nem

Már nem hallom egy sohasem volt perc fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,
amit akarhattunk volna, az megmaradt, az semmi.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták mégis, talán mégis.
Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen úgy ahogy az élet kéri,
ahogy senki sem érti, legyen,legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti mi fájt, mely arról szól,
hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt, vétkezett.
Önmaga s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el, hogy emberük az ember.
Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett, csak úgy senki ellen, de az egyik nem vette észre s megölte őt, önmaga s a másik ellen.
Ha olvasod e mesét, sírsz majd anyáddal, sírsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is, ahol késő már, ha hívnál.
Nem szégyen az a forradás, melyet titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,
nagyon szeressen úgy,ahogy én is szeretném.
Jó lenne most, ne kelljen arra várni, mit szól a világ, jó lenne semmit se látni,
jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz, mert döntöttél,
nem kell többé az álmot várni, az álmot, ha itt lennél, mert nincs még, nincs késő.
De annyiszor volt már szó, olyan szó, ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,
bár tudom nincs értelme, mégis ezt kívántam.