La Mancha /musical/ - Aldonza dala

A gödörben se sírtam, hol anyám ott felejtett,
mert nem volt az éhségtől bennem erő.
Nem tudtam persze, hogy meg kell dögölnöm,
egy gyermektől így illendő.

Vannak lányok, kik büszkék, ha apjukról szó van,
hogy nemzőjük közismert, nagy férfiú.
Engem egy hadsereg nemzett,
pedig nem is volt akkor épp háború.

És én csak azt teszem,
amit szerencsém csillaga mond.
Aki így született,
legyen utcalány és kapcarongy.

Ahogy rajzolni szoktak egy főúri lányt,
bizony másképpen lépked és pillant, mint én.
De hát jó modort, hogy tanuljak
hanyatt fekve szénásszekér tetején?

Nohát jól nézz meg, nézz meg,
ha mondom, hisz láthatod,
izzadó, piszkos kis nőstény vagyok.
Szemétdomb a szülőhazám
és a temetőm az lesz, ha megcsúnyulok.

A sok gönctől nem látszik mennyire úri vagyok.
Itt a markom, adj pénzt és a többit is megláthatod.

Te az égről meséltél, de mért kell az egekbe látnom,
ha egyszer csak féreg vagyok?
Sok ember volt gonosz már hozzám,
de ilyen gonosz, mint te, még egy sem volt.

Talán elvennéd tőlem, a sok mézes szóval,
hogy vasból vagyok, ez a természetem.
És lágyszívű kislánnyá tennél,
ha szeretsz, nem bánhatsz ily rosszul velem.

Ó, hát hagyjad a sok fecsegést,
"Dulcinea" csak volt.
És ha bármit is mondsz',
én Aldonza, a ringyó vagyok!