Magyar nóták - Szendre báró balladája

Falu végén áll egy tölgyfa magába',
Juhászlegény furulyázik alatta.
Furulyaszó behallik a faluba',
Nyíla ki a Szendre báró ablaka.

Ki is nyílik Szendre báró ablaka,
Kökényszemű kisasszony néz ki rajta.
A kisasszony így sóhajt fel magába':
Miért is lettem Szendre báró leánya?

Szendre báró másnap reggel korássan,
Kivágtat a nagy szendrői pusztába.
Megkérdezi legkedvesebb juhászát:
Nem-e látta az ő kedves leányát?

Báró uram, megmondom az igazat,
A juhászom három napja odavan.
Három napja, amióta odavan,
Talán biz a kisasszony is vele van.

Szendre báró másnap reggel mérgében,
Kivágtat a nagy szendrői erdőbe.
Megtalálja rezgő nyárfa tövében,
Boldogan ül juhászlegény ölében!

Lányom, lányom, lányomnak se mondalak,
Minthogy téged a juhásznak adjalak!
Nem bánom én, édesapám, tagadj meg,
Az én szívem a juhászért a hasad meg!

Jaj, de szépen kifaragták azt a fát,
Amelyikre juhászlegényt akasztják!
Fújja a szél fehér ingjét, gatyáját,
Más öleli Szendre báró leányát.

Szendre báró, fájt-e akkor a szíved,
Mikor azt a juhászlegényt megölted?
Akkor nem fájt, de már mostan meghasad,
Viselem a negyvenkettes rabvasat.

A nagy utcán végigmenni nem merek,
Mert azt mondják fekete gyászt viselek!
Fekete gyász, hófehér a jegykendőm,
Juhászlegény volt az első szeretőm.