Kormorán - A történet

Volt egyszer egy tudós, aki a föld középpontját
kutatta. Készített egy szerkezetet, amely le tudott
jutni egészen a föld magjáig. Csináltak neki egy
olyan hőálló szkafandert is, amelynek nem ártott
a sokezer fokos folyékony tűz.
Leereszkedett a füstölgő kőzetek között a mélybe.
Legnagyobb csodálkozására ember formájú
élőlényeket talált a tüzes tengerben.
Tűz volt a testük, csodálatosan szépek voltak.
Meglátott ott, a tenger mélyén egy gyönyörű
lángoló lányt. Beleszeretett.
A lány is állandóan ott úszkált körülötte,
ő is beleszeretett a tudósba. Imádták egymást,
de nem nyúlhattak egymáshoz, hisz a tudós
azonnal hamuvá égett volna, ha kilép szkafanderéből.
Eljött az idő, amikor a tudósnak vissza kellett jönnie
a föld felszínére. Jelbeszédük segítségével elmondta
a lánynak a szomorú hírt.
A lány nem nyugodott bele a válásba, ő is készíttetett
magának nagyon gyorsan egy szkafandert.
Ez másféle volt, mint szerelmese védőburka,
ez a fagy ellen védett.
Amikor a tudós feljött a föld felszínére, vele jött a lány is.
De hiába jött, a tragikus akadály nem szűnt meg.
Ahogy a tudós odalent, úgy nem vehette le szkafanderét
a lány idefönt, hisz rögtön megfagyott volna.
Nézték egymást, imádták egymást, reménytelenül.
Aztán egy szép napon a tudós nem bírta tovább.
Széttörte a lány szkafanderét, és megölelte a
gyönyörű tüzes testet. Abban a pillanatban marék
hamu lett belőle a lány tenyerében, a lány pedig
kőszoborrá fagyott.
Ott áll ma is a szobor Angliában, a tenger partján.
A hamu nem mozdul el a szobor tenyeréről.
Akkor se, ha fúj a szél.