Addamz - Közelebb

Lassan hajnalodik, de a Nap még fáradt,
Szemem szomorúan pásztázza a kihalt tájat.
Ahol emlékek sorai bámulnak rám,
És a világ falai már nem zárulnak rám.
Megérinteném az eget, hogyha lehet,
De nekem a földön jutott másmilyen szerep.
Egy ismeretlen terep ismeretlen helyekkel,
Elfelejtett világ elfelejtett nevekkel.
Keresem az utamat előre mutatva,
Minden nap csak a megváltást kutatva.
Kereslek Téged, hisz Te mindig visszavársz,
De rám találsz úgyis, amikor erre jársz.
Ez egy olyan álom, ami nem érhet véget,
Hiszen tovább él benned, ezért zenélek Érted.
Hogy elhidd, hogy több vagy Te mindennél nekem,
És ha indulnom kell, akkor Te itt legyél velem.

Néha távol van minden, mint a csillagok,
Amikor nem vagy itt, és egyedül vagyok.
Amikor nem nevetsz, amikor mást szeretsz,
Amikor boldogabb vagy, hogyha másokkal lehetsz.
Néha én vagyok messze, mert tévedek,
Amikor megbántalak, mert nem értelek.
Amikor nem hiszek Neked, és csalódnod kell,
Mikor a szíved már több terhet nem bír el.
Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy túl sokat kérek,
És a szavaim lassan már semmit nem érnek.
De az életünk semmit sem garantál,
És, ha úgy érzed majd, hogy egyedül maradtál,
Akkor gondolj csak rám, és én ott leszek,
Hisz Érted bármikor bármit megteszek.
Csak lennél közelebb, hogy foghassam a két kezed,
Hogy boldogabbá tehessem az életed.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy többet szeressek,
Hogy állandóan egy másikat keressek.
Hogy számomra más is többet jelentsen,
És a szívem minden érzést elfelejtsen.
Hogy reggelente más szemébe nézzek,
Aki iránt lehet, hogy semmit nem érzek.
Aki ugyanúgy másra vágyik legbelül,
Én is csak egy leszek számára a sok közül.
Lassan hajnalodik, és a távolban várnak,
Felemésztenek belülről az árnyak.
Hiszen mást mond a szív, és mást mond az ész.
Te rám találsz úgyis, bármerre mész.
De bár az egész talán nem vezet semerre,
Én Feléd indultam el, de vajon Te merre?
Vajon összeér-e valahol majd az út,
És a szíved a szívemhez visszajut…?”