Jenei Szilveszter - A teremtés utolsó napja

Csónakom partot ér,
a tenger megpihen, mint én,
nincs több vihar, se szél...
A Hold sem ragyog még reám
a teremtés első hajnalán.

Csillagok közt baktatok,
ingem rojtos, megkopott,
tornacipőm is elhagyott...
Ez volt a teremtés másnapja,
fáradt testem ezt nem tudta.

Reggel egy madár észrevett,
hozzám bújt, mert reszketett,
szívem melegét nekiadtam...
Tarisznyám morzsáit megette,
és leszállt a harmadik este.

Másnap mégis itt hagyott,
hívta az ég, hol a Nap ragyog,
nem bántam, csak itt belül fájt...
Az égbolt lágyan rám borult,
és a negyedik nap elmúlt.

Egyszer virágot ültettem,
könnyeimmel öntöztem,
a széltől óvta két kezem...
Virágja mégis elhervadt,
ez történt az ötödik nap.

Aztán bárányt neveltem,
csillagfűvel etettem,
simogattam, szerettem...
Farkas tőlem elrabolta,
ez volt a teremtés hatodnapja.

Hetednap egy lányt szerettem
szívet cserélt vele a testem,
holdsugárral fésültem haját...
Úgy kértem, maradjon velem
hazudjon szerelmet nekem!

Napsugárral mertem teli zsebem,
a Hold is itt van énvelem,
csónakom újra tengerre száll
a teremtés utolsó hajnalán.