Bilicsi Tivadar - A vén cigány

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával élt egy öreg cigány,
Vén öreg ember, nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán,
Ősz feje kábul, s a szíve kitárul, párjához így szól az öreg cigány.

Hol van a hegedűm, párom, tavasszal minden vidám, Városba elmegyek máma, én az öreg cigány,
Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.

És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű,
Alig bír járni, lábain állni, szívében mégis ott él a derű.
Városba érve, fáradtan tér be, egy csillogó fényes terem ajtaján,
Szíve megdobban a vére fellobban, középre tipeg az öreg cigány.

Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek még!
Könyörgöm, de sokat húztam valaha, réges-rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán,
Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány.

Csend lett egy percig, így szólt az egyik, jó uraim, mulatunk ma, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném, repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért, kint van az ember, és kész a hatás,
Jó öreg párja már halva találja, s beszól az anyó, urak, jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány,
Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán.
Vén-öreg anyóka, sírját virággal díszíti már, vadgalmb sírva dalolja,
Élt egyszer egy cigány, öreg cigány, a vén cigány.