Fekete Dávid - Árnyékdal

Az árvaság vak rémület,
Büntetés a felnőtt élet,
A sorsomat most hogy vonszoljam én,
egymagam?

Egy láthatatlan villanás,
nem vezet már kézen fogva,
az éj sötét és félelmes ölén.
Most hogy nőjek fel én?

A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át?
A sorsom ellen mit tegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
És felnőtt már is hogy legyek?

Kérdezni hogy kell annak,
ki sejti önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?

A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermek álom,
És száz cserép közt,
sebzett szívvel állsz tétován.

Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz senki nem felel,
de érzed: menni kell.

A kérdés csak az:
Az árnyékom, hogy lépjem át?
A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
Miért bánt a lelkiismeret?

Hogy száll az ember,
ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?

Félelem, mely fojtogat
Súlytól görnyed vállam
Faggatózó csend gyötör,
és nincsen válasz arra, hogy miért?

Rejtőzködő szemek
de mégis tudom követ
az árnyékom követ,
és érzem, hogy egy napon elpusztít még!

Kérdezni, kérdezni, kérdezni hogy kell?
Nézd, hogyan lépjem át?
Félek a sorstól!

Hogy lennék dróton rángó báb?
Hogy éljek így? Hogyan éljek így?
Nincs válasz!

Árnyékom hogyan lépjem át?!